2012. október 18., csütörtök

Tus, tinta, ceruza

Ha azt akarjuk áttekinteni, hogy a műszaki tudományok révén miként tökéletesedett mai írásunk egyik nélkülözhetetlen segédeszköze, a tinta, akkor ennek a közismert folyadéknak az őôséhez, a kínai tushoz kell visszamennünk. Kínában a nagy tekintélynek örvendő írástudók már tussal írtak, azaz inkább azt mondhatnók, hogy rajzoltak, mert a szövevényes kínai írásjeleket nem tollal, hanem parányi ecsettel vetették papírra. Drága dolog volt ám ez a tus. Hogy nagy becsben tartották az írásművészetnek ezt az eszközét a kínaiak, azt abból is megítélhetjük, hogy a tuskészítők nem elégedtek meg azzal, hogy a tus tökéletes festőanyagú legyen, hanem kámforral és más különleges anyagokkal illatosították.

Az egykori leírás szerint fenyőfaszurokból és szezámolajból előállított lámpakoromból készül az igazi kínai tus. Marhabőrből kivont enyvvel főzik és gyúrják össze ezeket a különös alkotórészeket, azután az illatosítás következik. Rudakat és lepényeket formálnak a kész tusból és a famintába sajtolt készítményeket papiros meg falevelek között szárítják ki. Kínában, az írás évezredes kultúrhazájában ugyanis nem üvegben és nem folyékonyan árulják a tust, hanem a kisebb-nagyobb szárított tuslepényéket veszik meg az emberek. Ezeket azután ki-ki tetszése szerint dörzsöli el vízzel, és a keze munkájával készíti el, mint ahogy igazi festőművészhez illik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése