Ha azt akarjuk áttekinteni, hogy a műszaki tudományok
révén miként tökéletesedett mai írásunk
egyik nélkülözhetetlen segédeszköze,
a tinta, akkor ennek a közismert folyadéknak az őôséhez,
a kínai tushoz kell visszamennünk. Kínában a
nagy tekintélynek örvendő írástudók
már tussal írtak, azaz inkább azt mondhatnók,
hogy rajzoltak, mert a szövevényes kínai írásjeleket
nem tollal, hanem parányi ecsettel vetették papírra.
Drága dolog volt ám ez a tus. Hogy nagy becsben tartották
az írásművészetnek ezt az eszközét
a kínaiak, azt abból is megítélhetjük,
hogy a tuskészítők nem elégedtek meg azzal,
hogy a tus tökéletes festőanyagú legyen, hanem
kámforral és más különleges anyagokkal illatosították.
Az egykori leírás szerint fenyőfaszurokból
és szezámolajból előállított lámpakoromból
készül az igazi kínai tus. Marhabőrből kivont
enyvvel főzik és gyúrják össze ezeket a
különös alkotórészeket, azután az illatosítás
következik. Rudakat és lepényeket formálnak a
kész tusból és a famintába sajtolt készítményeket
papiros meg falevelek között szárítják ki.
Kínában, az írás évezredes kultúrhazájában
ugyanis nem üvegben és nem folyékonyan árulják
a tust, hanem a kisebb-nagyobb szárított tuslepényéket
veszik meg az emberek. Ezeket azután ki-ki tetszése szerint
dörzsöli el vízzel, és a keze munkájával
készíti el, mint ahogy igazi festőművészhez
illik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése