A 19–20. század fordulóján a magyar paleográfiai kutatásnak igen jellegzetes témaköre volt a székely-magyar rovásírás történetének vizsgálata (Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás, 1909; A magyar rovásírás hiteles emlékei, 1915). A paleográfiai vizsgálatok közül megemlíthető pl. Gárdonyi Albert tanulmánya A középkori latin írás rövidítési rendszere (1917). A két világháború közötti időszakban kiemelkedő Hajnal István írás-összehasonlításon alapuló paleográfiai tevékenysége, amelyet az általánosabb történeti (művelődéstörténeti) kutatás szolgálatába állított (Írástörténet az írásbeliség felújítása korából, 1921; Vergleichende Schriftsproben zur Entwicklung und Verbreitung der Schrift im 12–13. Jahrhundert, 1943).
Általánosabb megközelítésben foglalkozott írástörténettel Szentiványi Róbert (Az ABC keletkezése, 1927), Szilágyi László (összehasonlító írástörténet, 1943) és Várkonyi Nándor (Az írás története, 1943). Istványi Géza A magyarnyelvű írásbeliség kialakulása címen értekezett (1934). Felmerült az írástörténeten belüli részterületek, pl. a gyorsírás {V-332.} történetének vizsgálata is (Kalmár Endre: Kapisztrán János gyorsírói, 1933).
A továbbiakban is művelték a rovásírás-történetet, mint sajátos magyar paleográfiai témát (Németh Gyula: A magyar rovásírás, 1934; Ferenci Sándor: Az énlaki rovásírásos felirat, 1936).
A II. világháború utáni időszakban is folyamatos maradt a paleográfia magyarországi művelése. Egyes szerzők (részben népszerűsítő jelleggel) az általánosság igényével dolgozták fel az írástörténet egészét vagy annak részterületeit (Kéki Béla: Az írás története, 1971; Filep László–Bereznai Gyula: A számírás története, 1982; Petőcz Károly: Az emlékeztetőtől a nyomtatott betűig, 1984).
Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése