" Én dolgozni akarok" - József Attila kézírásáról

József Attilával kapcsolatban máig is él az az elképzelés, hogy a sors kegyetlensége folytán nemigen volt munkája, továbbá hogy nagy szegénységben élt, és folyton éhezett. A tény ezzel szemben az, hogy igen sokféle munkát kipróbált, ám annak ellenére, hogy Curriculum vitae-je így zárul: „munkában szívós vagyok”, erre életrajzában nemigen találunk bizonyítékot. Pénztelenségét illetően is mást mutatnak a visszaemlékezők leírásai. Noha kétségtelen, hogy gyermekéveit emberhez nem méltó nyomorban élte, helyzete később jelentősen változott (ami persze nem azt jelenti, hogy meggazdagodott volna – ám ne szaladjunk a dolgok elébe).

Kezdjük talán azzal, mire utal az írása energiáit illetően. Mivel az írásmintákból csak másolatok állnak rendelkezésünkre, a nyomatékról nem szerezhetünk hiteles benyomást. Figyelemreméltó azonban a szögesedés (különösen, mivel abszolút szögkerülő sztenderd szerint tanulta a betűvetést) és az alsó zóna általános hangsúlya, melyet az alábbi ábra szemléltet.

Annak ellenére, hogy nem nevezhető a mai értelemben sportos alkatnak, a költő alapvetően bővében volt a fizikai energiáknak. Ezekkel azonban a már tárgyalt írássajátosságok tanúsága szerint nem tudott egyenletes teljesítményt kifejtve, tudatosan beosztva élni. Ehelyett, ha „felpörgött”, intenzív erőkifejtés jellemezte teljes fordulatszámon, míg aztán egyszer csak végére ért erőtartalékainak, és onnantól egyfajta „bogárhalál” állapotába került. Lelki terhelhetősége a fizikainál jóval csekélyebb volt, és ez fizikai mivoltára is visszahatott. Jól látni, hogy az idő előrehaladtával, pszichés problémái gyarapodásával mind energiatakarékosabb megoldásokat keresett – szűkítette, elhagyta az oválokat, gyakran rövidítette a végvonalakat, arányaiban kisebb betűkkel írt (kivéve a mozgáskoordinációs problémákat is tükröző, utolsó két mintát). A gyakorta lefelé irányuló sorok, t-áthúzások és végvonalak is csüggedtségről, csökkenő energiaszintről árulkodnak. Eredendően kétségtelenül meglévő dinamizmusa mindinkább alábbhagyott. Az utolsó írásmintákban a koherens összkép helyett már széteső formákkal, rendezetlenséggel találkozunk, az energiák szétforgácsolódásának, esetleges jellegű felhasználásának bizonyítékaként. Szellemi terhelhetősége ugyancsak erősen függött pillanatnyi lelkiállapotától. Ráhangolt, „ihletett” perceiben-óráiban jelentős koncentrációra, nagy intellektuális teljesítményekre volt képes, máskor afféle „se kép, se hang” benső ürességet kellett elviselnie.

(Kép forrása)

Könnyen elképzelhető, mennyire tudta a körülírt adottságokkal hosszabb távon elviselni a rendszeres elfoglaltságot kívánó tevékenységeket, a kötött munkaidőt, a rutinmunka monotóniáját. Semennyire. Pedig ez lett volna az általa olyannyira óhajtott társadalmi megbecsültség, a ranglétrán való feljebb lépés, a „komoly emberré válás” egyik alapfeltétele. A gimnáziumot, ahol pedig jó tanulóként számos sikerélményt szerezhetett, menten hanyagolni kezdte, amint első kötete megjelent, s csak a családi apanázs megvonása, és tanára rábeszélése bírta rá, hogy leérettségizzen. Aztán nézzük csak Szegedet, és az ottani egyetem „fura urának” mítoszát. Horger Antal professzor a közhiedelemmel ellentétben nem csapta ki József Attilát, csak megfenyegette, hogy „Tiszta szívvel” című verse miatt nem engedi tanári katedrához (nota bene: költőnk személyiségvonásai miatt alkalmatlan is lett volna tanárnak, a vallásos, konzervatív Horger pedig, mai kifejezéssel élve, „frászt kapott”, amikor növendéke olyasmiket írt, hogy nincsen apja, anyja, sőt Istene és hazája se). Mit tett erre József Attila? Otthagyta az egyetemet, s egy másikba kezdett. Majd egy harmadikba. Majd egy negyedikbe. És egyiket sem fejezte be. Persze, honnan is tanulta volna meg, hogy kitartó, hosszú hónapokig-évekig tartó fáradozással, lassanként építkezve érjen el egy-egy célt? Hiszen ilyesmire legfeljebb talán Gombaiék próbálták ösztökélni Öcsödön, ám az ő alakjukat érthető módon aligha kapcsolta össze pozitív benyomásokkal.

Nem tudta rábírni magát a „szívós” munkára még akkor sem, amikor nagy szerelme, s ha úgy tetszik: egész további jövője, sorsának jobbra fordulása volt a tét.

Amikor Vágó Mártával házasságot sürgetett, a lány apja józan döntést hozott: bizonyos észszerű feltételek mellett áldását adja a frigyre. Vágó Márta így emlékezett vissza erre: „…konkrét ’egyéves terv’ alakult ki. Külkereskedelmi hivatalt alapítottak apám ismerősei, és ő Attilát francia levelezőnek ajánlotta oda. Én végleg elhatároztam, hogy sem klasszika-filológiára nem megyek… sem más tudományos pályára, hanem én is minél előbb praktikus elhelyezkedés után látok… Eldőlt, hogy Londonba küldenek… a ’London School of Economics’-ba… Egy év múlva mind a kettőnknek lesz állásunk, ha kitartunk addig, ám házasodjunk össze.” [1]

(Kép forrása)

Márta tehát 1928 őszén Londonba utazott, ahol stúdiumai kapcsán a szegénynegyedben vállalt munkát. S közben várva várta szerelme leveleit: „Megérkeztem Londonba és lestem a postát… Naponta számtalanszor lerohantam a hatodik emeletről a lépcsőházba, és ha végre levelet találtam Attilától, nem röstelltem felfelé ugrálva a lépcsőn, megcsókolni az írását, mint egy gyerek.” [2]

A házasság terve végül köztudottan meghiúsult – a költő szerint, amint azt egyik versében megírta: az osztálykülönbségek miatt. Pedig Vágó Márta más okból szakított vele: „…kaptam egy levelet, amely döntő volt. Ezt Kecskeméti Pali írta. (Rettenetes leírnom.) Hogy én milyen buta vagyok, hogy nem gondolok egyébre, mint a munkára, tanulásra, vizsgára, hogy minél előbb önállóvá váljak és eltarthassam Attilát, aki hiába minden, újra bebizonyosodott, csak költőnek való, a külkereskedelmi hivatalban nem bírta három napnál tovább. Ő meg vidáman ült egy kávéházban egy más nővel, egy Judit nevű nővel, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy hű legyen hozzám. Ez olyan kétségbeejtő volt számomra, hogy azt e kor cinikus ifjúsága talán el sem tudja képzelni.” [3] Pedig József Attila csak nem sokkal korábban írta Mártának: „...most már nem bírok elszakadni tőled. Vagy megőrülök, vagy megdöglöm, vagy a feleségem leszel.” [4]

Számos hasonló életrajzi momentum felidézése helyett most inkább a grafológiai megközelítést előnyben részesítve, tegyünk kísérletet a költő szervezésre, tervezésre való képességének körülírására. Ez nyilvánvalóan magas fokon állt. Az egyedi, sokáig koherens összbenyomást keltő íráskép, a rendezettségre, áttekinthetőségre, olvashatóságra való koncentrált és sikeres törekvés, a formahangsúly ellenére zömmel lendületesnek mondható írásmód, a gyermekkori és a késői írások kivételével megvalósuló határozott vonalvezetés céltudatosságról beszél, és arról, hogy feladatait a részletekre való odafigyelés mellett is teljes egészében, átfogó rendszerként közelítette meg. A mindehhez járuló erős dőlésingadozás két feltételezés felé mutat. Az egyik, hogy impulzivitása és érzékenysége folytán pillanatnyi benyomásait is képes volt beépíteni a mindenkori feladatmegoldás folyamatába, a másik, hogy bár előre eltervezte, mit kíván elérni, a végrehajtás, a kivitelezés során gyakorta rögtönzött is. Ám ezt nem másokhoz alkalmazkodva tette: finoman szólva nem volt eléggé kiegyensúlyozott ahhoz, hogy rugalmasan viselkedjék. Ehelyett saját maga állított szabályokat magának, azután ha indíttatása, körülményei változtak, ő maga is rombolta le azokat. Teljes odaadással volt képes egy-egy probléma felé fordulni, mondhatni: ilyenkor se látott, se hallott, ám ha valamiképpen megoldást talált az őt foglalkoztató kihívásra, rögtön hátat is fordított annak.

(Kép forrása)

Döntésképességéről szólva megint csak fel kell idéznünk legfogékonyabb éveinek tapasztalatait. Tulajdonképpen sosem dönthetett a sorsa felől. Nem lehetett beleszólása abba, hogy apja otthagyta őket, hogy nevelőszülőkhöz került. Pőcze Borbála sem képviselt demokratikusnak mondható nevelési elveket, majd pedig meghalt, bár József Attila erőn felül, szinte eszelős igyekezettel próbált tenni érte. Végtelennek tűnő éveket töltött el úgy, hogy nem tudhatta: lesz-e mit ennie, lesz-e hol aludnia másnap. A teljes kiszolgáltatottság, a tanult tehetetlenség romboló hatása nyomán a költő nem tudott „jövőben” gondolkodni. Számára tulajdonképpen egyfajta idő létezett: a jelen. Ám nem a buddhista megközelítés módján, azaz, hogy most élvezd a pillanatot, most add át neki magad önfeledten,  ellazultan, hanem inkább úgy: amit most azonnal nem kaphatsz meg, az nincs is, hiszen tervezni úgysem lehet a dolgokat. Holnap: nincs; a mai napot kell túlélni, minél több hozadékkal. A késztetést kövesse késleltetés nélküli megvalósulás. (Egyes pszichológusok szerint hasonló hozzáállás jellemzi a bűnözőket is. Óriási dolog, ha valaki alkotómunkában képes szublimálni ezt a fajta teljes bizalmatlanságot a világ iránt!) Nemegyszer követelőzővé fokozódó türelmetlensége is ebből fakadt. Döntései éppen ezért leginkább „ad hoc” módon alakultak. Megtetszett neki egy-egy ötlet, gondolat, és elindult felé, ám a dolgok megvalósulásának folyamatát kitalálástól a kivitelezésig csak igen záros határidőn belül tudta élvezni – mondjuk, annyi ideig, amíg egy-egy verse testet öltött. Nem tekinthető véletlennek, hogy tehetségét nem négykötetes regények, vagy hosszas kutatást igénylő tanulmányok írásának szentelte. Persze, a versírás nyilván nem csupán addig tart, míg a szöveg leírása, de a közvetlen késztetést, esetében gyorsan követte a tett. Az elmondottak nem jelentik azt, hogy ne hozott volna határozott döntéseket. Ezt azonban úgy kell érteni, hogy igen határozottan kiállt egy-egy elképzelése mellett, körömszakadtáig harcolt érte, majd pedig „ejtette” azt. Bár látszólag nem tartozik szorosan a témához, mégis ide kívánkozik néhány adat világnézetéről és politikai elkötelezettségéről is, melyek munkáját, hivatását, életművét befolyásolták.

(Kép forrása)

Szeretik őt meggyőződéses kommunista költőként aposztrofálni; az 1989-es  rendszerváltáskor akadt honatya, aki a Kádár-rezsim „udvari” költőjét látta benne, és követelte a nevét viselő utcák átkeresztelését, valamint verseinek tankönyvekből való kiirtását is. – Nos, kétségbevonhatatlan, hogy bizonyos versei alkalmasak voltak a szocialista ideológia alátámasztására, ám meglehetősen szűkös látásmódra vallana pusztán ezek alapján megítélni őt és életművét. A magam részéről Kodolányi János véleménye felé hajlok:  „József Attila, külsőleg szélsőradikális és könyörtelen forradalmár, belül azonban egy magányos, árva gyermek... a sok egymás hegyére-hátára halmozott észérv, mellyel társadalompolitikai nézeteit támogatja, nem egyéb, mint kétségbeesett kapkodás valami szilárd fogódzó után, mely kiemelhetné a maga zűrzavarából és reménytelenségéből.”[5]  Esetében lelki kapaszkodóként funkcionált a marxizmus, akárcsak utóbb a freudizmus. Az egzisztenciális érvényesülést, amint már kifejtettük, szorgos hivatali munkával képtelen volt elérni. Verseivel kiváltotta bizonyos körök elismerését, ám – miközben a külső megerősítésre, a kedvező visszaigazolásra az átlagosnál sokkal inkább szüksége lett volna – nem választották „költőfejedelemmé”. Hogy ez mennyire igaz, azt a következő történet is igazolja. A költő utolsó könyvét Cserépfalvi Imre adta ki. Megjelenéséről Fodor András költő idézte fel József Attiláról szóló életrajzi könyvében a jól ismert, szomorú történetet: „A szerző gyerekes örömmel szemléli könyve finom papírját, szép betűit. Annál keserűbb – ma már szinte hihetetlen – adat: hiába ült a könyvei mögött kivont töltőtollal, nem akadt önkéntes vevő, aki dedikáltatott volna vele.” [6] (A kudarcot látva Cserépfalvi végül állítólag maga küldte oda hozzá néhány emberét dedikáltatni.)

A mozgalmi keretek lehetőséget ígértek arra, hogy végre „társadalmi tényezővé” válhasson, s egyszersmind egy nagyobb, biztonságot nyújtó, elfogadó közösség része is lehessen.

1928 októberében, Vágó Mártához Londonba küldött leveleinek egyikében még a forradalmárságról és a pszichológiáról is távolságtartóan írt (s milyen érdekes: egyhelyütt említette őket!): „Ne érts félre,  nem azt akarom, hogy ’forradalmár’ légy a szó politikai és történelmi értelmében, mert a kettő egykutya. Mindkét esetben megölöd belső látásodat külső káprázat kedvéért, tehát tulajdonképpen nemhogy hozzásegítenéd az embereket örökkévalóságukhoz, tehát az igazsághoz, testvériséghez, egyenlőséghez és szabadsághoz, hanem föladván a magadét, mindezt hátráltatod.  Én nem hiszek a pszichológiában és a hasonló tudományokban... segedelemmel kecsegtet az értéktelenségben és agyondevalválja annak az értékét is, aki csinálja. Reformizmus és revolucioinizmus csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik aszpirint etet a holdkórossal, a másik pedig keserűvizet itat vele. Közben pedig szegény levágódik az Úristen házatetejéről.” [7] Két év múlva viszont már az illegális kommunista párt tagja lett, a meggyőződéses kommunista Szántó Judittal élt, és három év múlva pszichoanalízisbe kezdett járni Dr. Rapaport Samuhoz.

(Kép forrása)

1933 februárjában, a Társadalmi Szemlében Pákozdy Ferenc bántó kritikát írt a Külvárosi éj-ről, felsőbb pártutasításra (megjegyezve például: „J. A…. nem él benn a munkásmozgalom eleven sodrában.”). Ez József Attila párttól való eltávolodásának nem kizárólagos okaként, de egyik fontos momentumaként értékelhető. „…nemcsak a párt szakított József Attilával, hanem a költő is a párttal, s erre a lépésre nem a sérelmei, hanem elvi meggondolásai késztették. Mindenekelőtt az, hogy a német kommunisták nem fogtak össze a szociáldemokratákkal a nácik ellen s így bűnrészessé váltak Hitler győzelmében - ez olyan politikai válságot tudatosított a költőben, ami nyílt vitába sodorta a párttal" – írja erről a Sulinet digitális órák internetes oldala.

„Tehát az engedetlen, ’fegyelmezetlen’ s ráadásul 1931 óta pszichoanalitikus kezelés alatt álló József Attila nem volt elfogadható a szűklátókörű, vakbuzgó, de egyszersmind az illegalitás nehéz körülményei között szigorú konspirációra kényszerülő mozgalom számára. A költő szemében viszont a kommunista párt elbukott a nagy történelmi próbatételen Németországban.” [8]  Meglehet, mindez közrejátszott a dologban, a végleges szakítás mégis az Írókongresszushoz köthető. Addig harciasan képviselt, sokak által konzekvensnek vélt ideológiája abban a pillanatban megrendült, amikor nem kapta meg a remélt stroke-ot (ahogyan Eric Berne nevezi a „lelki simogatást”), azaz: amikor a párt nem őt küldte a szovjet Írókongresszusra. „Ilyenkor...” (mármint ha megrázkódtatás érte) „...Attila az analízishez menekült” [9]  – írta élettársa, Szántó Judit.

Kitartó, konzekvens viselkedésről tehát e téren sem beszélhetünk esetében.

Tekintsük meg most írását a betűszimbolika hagyományainak megfelelően (a teljesség igénye nélkül). Az alábbiakban az „a” formavariánsai láthatók az időbeli sorrendet követve. A tisztánlátás kedvéért és az összehasonlítás megkönnyítése érdekében olykor azonos írásmintából többet is kiválasztottam (ezek szorosan egymás mellett láthatók).

Az első, gimnazista-kori „a” oválja felugrik az alapvonalról, a duktor maga is ki akar emelkedni munkája, teljesítménye révén környezetéből, meg akarja mutatni magát. Az ovál nyitott, jobbra dőlő mivolta a környezettel való párbeszéd, együttműködés igényét sugallja, a kihegyesedő, szűk forma, a forma védőernyő-szerű felső része viszont megmutatja az ezzel kapcsolatos aggodalmakat is. A kihegyesedő végvonal a másokkal szembeni kritikus hozzáállás jele. Az értékmérték igen alacsony, tehát az elvárásokhoz képest többre tartja magát, úgy érzi, hogy napi feladatai révén nem tud kiteljesedni. A továbbiakban mindvégig vissza-visszatérő kihegyesedés, az egyéb torzult formák, a csomók, az alacsony értékmérték a munkával kapcsolatos komfortérzés, sikerélmény hiányát mutatják. Az értékmérték gyakran el is távolodik az ováltól: a költő nem tud, és talán nem is akar igazán azonosulni a vele szemben támasztott követelményekkel. Bár a minták nem tükrözik a pontos méretarányokat, tény, hogy az „a” betűk mind kisebbé válnak, ezen kívül szűkülnek, és végvonalaik gyakran leesők. A költő egyre kevésbé osztotta meg munkával kapcsolatos élményeit környezetével, és egyre kevésbé tudott közösen tevékenykedni másokkal. (Ez olyannyira igaz, hogy például mind kevésbé lehetett tudni, mikor bukkan fel. A megbeszélt találkozókról, még a számára nagyon fontosakról is, valamint a szerkesztőségi ülésekről órákat késett – már ha egyáltalán odaért –, máskor viszont a legváratlanabb időpontban állított be ismerőseihez.)

Lássuk most „k” betűit, keletkezésük időrendi sorrendjében.

Az első viszonylag közel áll a sztenderdhez, bár felsőzónája annak arányaihoz képest valamivel kisebb (nem szeretett sokáig tervezgetni); a hurok talán csak azért szűk, mert nem volt megfelelő az írószer; ezt a másolatból nem lehet megállapítani. A második „k” viszont már eléggé egyértelműen mutatja az egyediesítést: a dőlés balra mozdul, a felsőzónás rész a középzónába húzódik, megszűnik a hurok; kisebb, hegyesedő és felfelé mutató a tömlő, rövidül a végvonal. A duktor számára a szellemi tevékenység a mindennapok gyakorlatához tartozott, ugyanakkor szorongott produktumai miatt (szűk, hegyes tömlő). Később a végletekig egyszerűsödik és középzónássá válik a „k” betű, az örökmozgókra gyakorta jellemző „madárláb”-formát öltve. Ennek alapján azonban nem csak a változatosságigényt és az egyedi munkamódszer alkalmazását feltételezhetjük, hanem a munkafolyamatok egyszerűsítésének, gyorsításának igényét is. A költő csak annyi energiát mozgósított a feladat elvégzéséhez, amennyi ahhoz okvetlenül szükséges volt. A tervezés és a kivitelezés tulajdonképpen egyazon időben zajlott. A sztenderdhez képest balra dőlő betű és a többnyire girlandos végvonal kettőssége mintha arra utalna, hogy csak a végeredményt akarta megosztani másokkal (ami, versírásról lévén szó, több, mint érthető). Érdekes változás a betű formáját illetően az idővel visszatérő, hosszú kezdővonal. Talán egyre nehezebben tudta rászánni magát aktuális teendői elvégzésére, és a versírásra is lassabban tudott ráhangolódni, mint korábban, amikor belső élményei sokkal spontánabb és közvetlenebb módon öltöttek testet.

Következzék időrendi sorrendben a „t”, amiből szintén több változatot alakított ki a költő (az egymáshoz szorosan közel állók azonos mintából valók):

Már gyerekkorában egyedi megoldást alkalmazott: alulhurkolta „t” betűit – ami részben ismét csak az egyéni megoldások keresésére utal, részben pedig a konoksággal szokták összefüggésbe hozni. Ez csak látszólag mond ellen annak, hogy a költő nem volt szívós a munkában, mivel azzal arra utaltunk, hogy nem kitartó következetességgel, szorgalommal haladt előre, hanem inkább egyfajta szenvedélyes érdeklődés hajtotta – addig, ameddig. Ignotus Pál írta róla: „...míg le nem vette lábáról a végzetes betegség, fáradhatatlanul buzgott benne a steril tettvágy, melynek kerete az emberi együttlét. Társasjátékban ugyanolyan szenvedélyes volt és becsvágyó, mint verstani vagy metafizikai elmélkedésben, s míg erőszakkal el nem cipelték, makacsul ült a viaszosvászon mellett, melyen a ’Capitaly’ fabábjait tologatják.” [10]  Visszatérve a munkára és a „t” betűkre: az alulhurkolást, amely a munkavégzés ösztönös vezéreltségére is utalhat, később csak elvétve alkalmazta, tevékenységében nyilván tudatosabbá vált. Ezzel párhuzamosan egyre többször fordult elő  írásában az a „két lábon álló”, pálcikaemberkére emlékeztető „t”, amelyből a fenti minták között is többet találunk:

Mintha balról (a gyökereket, a családot, az anyát, az ego-t szimbolizáló oldal felől) meglökték volna a figurát, ráadásul szegény nem is áll „két lábbal a földön”, majd’ felbillen. A többi „t” sem mutat határozott, vezetésre termett, munkájában sikert sikerre halmozó személyt; annál többet mond a költőt kínzó bizonytalanságról. Különösen árulkodóak az áthúzások. Gyakori árkádosságuk, lefelé irányultságuk túlterheltség-érzetről, letörtségről, fáradtságról beszél, ötletszerűen változó magasságuk önértékelési zavarokat tükröz. Elhelyezésük a törzsvonalhoz képest világossá teszi, hogy az író személy nem előremutató, lendületes és bizakodó módon munkálkodott. A „t” betűk az írás egyéb sajátosságaival együtt világossá teszik, hogy nem vezető, irányító alkattal van dolgunk. Ez persze nem zárja ki a becsvágyat, és József Attilának akadt is ebből jócskán (ami bizonyos szempontból nyilván tovább is nehezítette helyzetét). Nézzük csak meg karriert jelképező „r” és „v” betűit.

Korai írásaiban balra, a múlt irányába kicsi és szöges, jobbra jelentősen méretesebb és „készségesen” girlandos formát észlelhetünk – a költő főként új kapcsolataitól remélt támogatást, előmenetelt választott hivatásában. A betű alakja egyre inkább hasonlít egy repülő madárhoz, kvázi a szárnyaló ambíciókat megjelenítve, továbbá azt a törekvést, hogy minden lehetséges kapcsolati lehetőséget megragadjon, ami ügyeit előbbre viheti. Az utolsó betűminták a feladás, a zavarodottság, a karrier érdekében történő kapcsolatépítés lezárultának szomorú jelképei.

A többnyire nem túlságosan szűk, tehát a pályafutást illetően nyitottnak mondható hozzáállást, készségességet  mutató „v” betűk kezdő- és végvonalai gyakran szinte kedveskedő gesztussal nyúlnak mindkét irányba, támaszt keresve, együttműködést remélve a lehetséges továbblépéshez.

A külvilágot, az új kapcsolatokat szimbolizáló jobb oldal felé eső törzsvonalak többnyire magasabbak a másiknál, ami alátámasztja az „r” betűnél megfigyelteket: hivatásbeli sikere érdekében a duktor készen állt az új kapcsolatokra, és a maga módján tenni is próbált ezekért. E tekintetben sem látom tehát azt a fajta szigorú, sőt: kérlelhetetlen meg-nem-alkuvást, sziklaszilárd „vonalasságot”, ami a költő általánosan ismert imidzséhez tartozik. Persze nincs is ezzel baj, csak talán nem ártana módosítani kissé a róla alkotott képet.  

Podonyi Hedvig

A tanulmány első helyezést ért el a Grafológiai Intézet és a Petőfi irodalmi Múzeum 2006. évi közös pályázatán; megjelent a Grafológia folyóirat 2007. április-májusi számában

Források

[1] Vágó Márta: József Attila, 131-132. o. (Noran Kiadó, 2005)

[2] Vágó Márta: József Attila, 143. o. (Noran Kiadó, 2005)

[3] Vágó Márta: József Attila, 217-218. o. (Noran Kiadó, 2005)

[4] Vágó Márta: József Attila, 203. o. (Noran Kiadó, 2005)

[5]  Kodolányi János: József Attiláról (Magyar Élet, 1938. szeptember)

[6] Fodor András: Így élt József Attila, 183. o. (Móra Könyvkiadó, 1980)

[7] Vágó Márta: József Attila, 181. o. (Noran Kiadó, 2005)

[8] www.sulinet.hu

[9] Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés, 102. o.

(Múzsák Közművelődési Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, 1986)

[10] Ignotus Pál:  Költő és a halál (Szép Szó, 1938. január-február)