A harmincas évek közepén megkísérelték bevezetni a néhány év alatt csúfosan megbukott zsinórírást. Valakik a harmincas évek elején kitalálták, hogy gyorsabban lehetne írni, mellőzni lehetne az időigényes szépírási gyakorlatokat, ha a szavak írása közben nem kellene felemelgetni az írószert, ha a kerekded álló betűket hurkolásokkal lehetne összekapcsolni. Az elgondolás ésszerűnek, előnyösnek és meggyőzőnek tűnt, ezért alapos, bizonyító erejű kísérleti eredmények nélkül a bevezetés mellett döntöttek. A bukás láttán másvalaki úgy gondolta, hogy nem kellene visszatérni a hagyományos dőlt betűs írásra és a szépírási gyakorlatokra, hanem a kerekded álló betűket megőrizve csak a bajokat okozó hurkolásokat kellene elhagyni. Így született a még ma is általánosan használt, nehézkes kapcsolási rendszerű, kerekded álló írás. Ennek bevezetését sem alapozták meg bizonyító erejű kísérleti eredmények. És senki nem törődött az új írásmód, valamint a kiiktatott szépírási gyakorlatok romboló hatásával. A következmény: a serdülő és ifjú tanulók, valamint a felnőttek többségének kézírása nem vagy alig olvasható, időigényes, széteső, ronda ákombákom. Hogy a pedagógusok idejét rabló és idegeit őrlő dolgozatok silabizálásáról már ne is beszéljünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése