Mi vonz bennünket, öreg, megátalkodott irodalmárokat a
kézíráshoz? A betű, az ideges, a nyújtózkodó, a gördülő, az elfekvő betű
– ahány író, annyi íráskép – szépsége, kelleme? A mögötte – benne? –
rejlő titok, amikor is többet jelent hangulatában a „rondírás”, mint
amit a téma kínálta-kifejtette egész nyújt?
Ha több, mitől több?
Mit, milyen plusz-értéket – szemmel követhető „tudást” – közöl a
tintával, ceruzával, rostirónnal „beszennyezett” – megélénkített –
papíros? Könnyen vagy nehezen, de megadható a felelet: a pillanatnyi
helyzet, az ihlet utáni nyújtózkodás lendületét. Amelyben – viszonylagos
„komorsággal” vagy derűvel – a személyiségjegyek is tükröződnek.
Vallanak. A gondolkodás azon állapotáról, amikor a mű megszületik.
Ezért is a kézzel írott vers, levél vagy bármilyen műforma éppúgy
szépségtárgyunk lesz, vagyis egyedüliségénél fogva unikum, mint a
művészkönyv. Még a nehezen olvasható, lezseren vagy izgatott állapotban
odavetett kézírás is becses. Mert benne lüktet, esetleg szunyókál egy
teremtő szellem, az író lénye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése