2015. augusztus 24., hétfő

Szakolczay Lajos: Vallomás a kézírásról


Mi vonz bennünket, öreg, megátalkodott irodalmárokat a kézíráshoz? A betű, az ideges, a nyújtózkodó, a gördülő, az elfekvő betű – ahány író, annyi íráskép – szépsége, kelleme? A mögötte – benne? – rejlő titok, amikor is többet jelent hangulatában a „rondírás”, mint amit a téma kínálta-kifejtette egész nyújt?

Ha több, mitől több? Mit, milyen plusz-értéket – szemmel követhető „tudást” – közöl a tintával, ceruzával, rostirónnal „beszennyezett” – megélénkített – papíros? Könnyen vagy nehezen, de megadható a felelet: a pillanatnyi helyzet, az ihlet utáni nyújtózkodás lendületét. Amelyben – viszonylagos „komorsággal” vagy derűvel – a személyiségjegyek is tükröződnek. Vallanak. A gondolkodás azon állapotáról, amikor a mű megszületik.

Ezért is a kézzel írott vers, levél vagy bármilyen műforma éppúgy szépségtárgyunk lesz, vagyis egyedüliségénél fogva unikum, mint a művészkönyv. Még a nehezen olvasható, lezseren vagy izgatott állapotban odavetett kézírás is becses. Mert benne lüktet, esetleg szunyókál egy teremtő szellem, az író lénye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése